Macska létemre kalapot emelek most két kutya előtt, akikről Vida Noémi mesél az alábbi írásban. Bemutatja Fannit, a rövidszőrű magyar vizslát, akit az „agility atyjának” nevezett John Gilbert – miután látta Fanni első futamát – csak „Sárga Villám”-nak hívott, valamint az ifjú tehetséget, aki él-hal ezért a sportért, a drótszőrű Mentát.

FANNI

1999-ben csöppentem bele az agility világába Fanni nevű rövidszőrű magyar vizsla kutyámmal. Érdekes volt, mert ő nem az agility-t, mint sportot szerette, hanem azt, hogy ő meg én, közösen teszünk valamit, amiben ugyanúgy egy csapatot alkotunk, mint a mindennapokban.
Fannika keresztapáméknál jött világra, és amikor megláttam, azonnal beleszerettem. Ő pedig kiválasztott engem, ezért nem volt kérdés számomra, hogy az enyém lesz, hogy ő nekem született. Édesapám hallani sem akart a „lakásban kutya” című történetről, így elköltöztem, és elkezdődött a nagybetűs élet.
Fannika elképesztően okos volt, mindenki csodálta, én pedig hihetetlenül büszke voltam rá minden pillanatban. Egyéves elmúlt, amikor úgy döntöttem, csak jó lenne valamilyen „kutyás helyre” elmenni vele, hogy minél többen lássák az én kis csodámat, és hogy ne azon agyaljak, hogy olyan májbetegsége van, amivel egy vagy négy, jó esetben tíz évig élhet még.
Első körben egy kutyaiskolát kerestünk fel, bár senki nem értette, hogy minek egy olyan kutyának iskola, aki póráz nélkül igazi mintakutyaként viselkedik, akit neves etológusok az “Év legokosabb kutyája” címmel díjaztak.
Így aztán egyből bekerültünk a bemutatós csapatba, de valahogy azt láttam, hogy Fannikának nem okoz örömet, mert alán érezte, hogy nekem sem. Unalmas és monoton volt számára mindig ugyanazt csinálni, de természetesen hibátlanul és precízen tette, mind mindig mindent.
Olvasgattam, keresgéltem, majd rátaláltam az agility nevű kutyás sportra, amely a kutya-gazda kapcsolatra épül, és a leírás alapján egy érdekes, változatos kutyás sportnak tűnt. Utána néztem jobban, mert úgy döntöttem, hogy ezt mi szívesen kipróbálnánk, hiszen itt mindig más pályát kell lefutni, tehát mindig új kihívásokat kell szembenéznünk. Fanni magáért az agility-ért nem rajongott, mert sajnos volt egy-két alkalom, hogy az edzőpályán másik kutya nekiment, és ő ezt összekapcsolta a tevékenységünkkel. Sajnos abban az időben még nem voltak a maihoz hasonló, szervezett edzések.
Fannit az tette boldoggá, hogy ő meg én közösen teszünk valamit, egy olyan “játékban”, ahol a legfontosabb tényező, a mi legnagyobb erősségünk a tökéletes kapcsolat. Bár azt mondták a vizsla erre a sportra nem a legjobb, mert a juhász- és pásztorkutyák az igazán sikeresek, de ez engem kicsit sem érdekelt, hiszen én nem a győzelemért, sikerért vágtam bele.
Amikor először találkoztunk John Gilbert-tel, ő egynapos ismeretség után már Sárga Villámnak hívta, és nagyon megszerette. Majd az ezt követő kétnapos versenyen, amikor az összes open és szintes futam után a csapatversenyben is dobogóra álltunk, nevetve adta kezemben a hetedik serleget, és kedvesen csóválta a fejét, miközben annyit mondott: „Fanni!”, és megsimogatta őt. Álomszerű dolgok ezek, de ott voltam és átélhettem Fannikának köszönhetően.
Érdekes ez, mivel mi csak versenyeztünk, jól éreztük magunkat és egymásért voltunk a pályán ugyanúgy, mint a hétköznapokban.
Valójában az eredmények engem soha nem érdekeltek, azok csak úgy jöttek. Így lett Fannika ötszörös válogatott, majd tízévesen Magyar Országos Bajnok. Abban az időben rengeteg verseny volt, heti szinten jártunk, így tulajdonképpen a versenyek voltak az edzéseink. Leírhatatlan érzés volt vele agilitizni, hiszen a gondolataimat is tudta, a szeretet pedig vitte előre. Hatalmas szíve volt. Rengeteg élményt köszönhetek neki, és nagyon sok embernek vagyok hálás, aki szerette.
Világbajnokságokon mindig nagy kedvenc volt. Az egyetlen magyar vizsla, aki büszkén hozta a szájában kis kosarát, vagy a bevonulásnál a nagyméretű, magyar zászlót. 12 évesen még futottunk pár veterán versenyen, amelyeken ugyanazt a pályát teljesítik a kutyák, mint a fiatalabbak, csak alacsonyabb akadályokon, ám őt ez nem hatotta meg. Sokszor ugyanúgy a maxi magasság rutinjával ugrott, mint régebben. Ezután már csak a boldog nyugdíjas évei következtek, még 4 és fél éven át, annak a kutyának, aki szememben a legnagyobb bajnok volt…van…és lesz….örökre.

Fannika fontosabb eredményei, a több mint 100 dobogós helyezésünk mellett.

Ötszörös Magyar Válogatott kerettag

Kétszeres Magyar Fajták Világkupa bajnoka
2002-ben Magyar Köztársaság csapat bajnoka
2005-ben Magyar Országos Bajnok

MENTA

Jelenleg egy drótszőrű Magyar Vizslával versenyzek. Ő egy nagyon temperamentumos kutyus, aki egyszerűen imádja ezt az agility nevű játékot. Fannika távozása után egy évvel érkezett az én kis drótszőrű magyar vizslám, Menta. Teljes nevén Tatavári Égies Menta.
Ő egy egészen más típusú kutya. Míg Fannika visszahúzódó volt, és szerényen tette a dolgát, ezzel nyerve el sokak szeretetét, addig Menta egy bohókás örök kiskutya, aki a cukiságát úton útfélen bizonygatja. Hatalmas szereplési vágy van benne. Ő egy igazi életművész. A hétköznapokban is maximálisan megbízható, hatalmas szívű kiskutya, akit mindenki szeret. Ugyanakkor, ha feladat van, hihetetlen nagy lelkesedéssel vág bele.
Aki az agility-t egyszer elkezdi, garantáltan nem tudja abbahagyni. Nos, én is így voltam ezzel. Így aztán gondoltam, kipróbáljuk, és ha tetszik neki, akkor csináljuk, ha pedig nem, akkor nem foglalkozunk tovább a dologgal.
Az, hogy tetszik neki, nem kifejezés! Ha azt mondom, hogy imádja, kicsit sem túlzok. Játékosan alapoztam meg, volt időm, edzésekre is járni vele. Ez most már szinte elengedhetetlen ahhoz, hogy le tudjunk futni versenyen egy pályát, hiszen mint említettem, ez a sport technikailag nagyon sokat fejlődött.
Menta egy hihetetlen forma. Meglátja a pályát, és már ordít, toporzékol, mert ő menni akar. Minden pillanatát élvezem vele a pályán töltött időnek, és egyszerűen nem értem, honnan van ebben a kiskutyában ennyi profizmus.
Jelenleg sajnos nem tudunk edzésekre járni, és versenyre is csak ritkán, ezért vele kimaradnak a válogatottságok és a világversenyek, pedig, ha vizslából valaki be tudja érni tempóban az élmezőnyben levő pásztor- és juhászkutyákat, akkor az ő.

Soha ne higgyétek el, ha valaki azt mondja, hogy ez vagy az a sport csak bizonyos kutyafajtáknak való! Adott kutyától, kapcsolatotoktól, céljaitoktól függ, hogy mibe, és milyen szinten vágtok bele. A lényeg, hogy felszabadult és örömteli teli legyen az együtt töltött idő mindkettőtök számára.

Természetesen Mentával is vannak szép eredményeink, amikre büszke vagyok, de az eredmények, akárcsak régebben, most sem érdekelnek.
Hihetetlen érzés, amikor elmegyünk versenyre, és azt látom, hogy ez a kisvizsla mennyire boldog, milyen önfeledten száguldozik, miközben maximálisan koncentrál. Büszke vagyok rá, hogy magyar emberként, magyar kutyafajtával képesek vagyunk megmutatni, hogy milyen értékesek ők, mennyi szeretet és akarat van bennük.

Annak ellenére, hogy nem nagyon van lehetőségünk edzeni – ami ebben a sportágban nagyon fontos lenne – Menta A3 szinten versenyzik már, ami az agility-ben az eredmények által elérthető legmagasabb kategória.